Velencei kirándulás

Amikor készültünk a velencei utunkra próbáltam az Internet segítségével begyűjteni információkat, amelyek a non-stop programunk során a segítségünkre lehetnek. Kevés sikerrel. Nem igazán találtam véleményeket, amelyek a realitás talaján lettek volna, és megmutatták volna a dolog jó és rossz oldalát. Voltak, akik szidták, voltak akik imádták. De ez ilyen egyszerű lenne? Szeretni vagy nem szeretni? Titkon azért bíztam benne, hogy mi a második csapatba fogunk tartozni, és úgy jövünk haza, hogy semmi más nem jár a fejünkbe csak az, hogy jövőre mindenképpen meg kell ezt ismételni. Reménykedtem benne, hogy az időjárás is kegyes lesz, és az egy héttel korábban még nagy gondot jelentő acqua alta is elmarad ezen a hétvégén.

Bevállaltuk a non-stop szigettúra programot bízva abba, hogy bár hulla fáradtan, de élményekkel telve fogunk vasárnap hazatérni.

Pénteken este Győrből indult a buszunk. A dolog „szépsége”, hogy szegediek vagyunk. Hogy miért választottuk felszállási helynek mégis Győrt, és 3 óra autózást indulás előtt? Nagyon egyszerű. A nővéremék ott élnek, és ők foglaltak hamarabb helyet. Butaságnak tűnt volna külön-külön szervezett útra menni. Inkább a plusz autózást választottuk odáig. Imádunk kirándulni szóval az érkezésünk után még egy órás győri sétát is beiktattunk.  Megérte bár a parti sétány felújítása miatt kicsit változtatnunk kellett a tervezett útvonalunkon.

Este egy gyors vacsora után, már kicsit fáradtan, de reményekkel és lelkesedéssel indultunk el a buszhoz. Összeállt a négyes brigád, és a városháza parkolójában izgatottan vártuk az indulást.

Az idegenvezetőnk egy középmagas barna hajú hebrencs férfiú volt, aki kitörő lelkesedéssel adózott a ténynek, hogy mindenki időben megérkezett és az indulás kisebb nagyobb problémákkal le is tudott zajlani.

Kicsit meglepődtem volna, ha az egyetlen probléma, ami adódott nem közvetlenül minket érint. A helyfoglalásunk mivel nem egyszerre történt ezért külön pénzt fizettünk, azért hogy egymás közelében ülhessünk. Az utazási iroda tartotta is magát a dologhoz. Igen ám, de én és a párom lettünk az 1a és 1b ülés büszke tulajdonosai. Ez a hely az egyetlen a buszon, ahol a büfé asztalkát nem lehet felhajtani. Én a magam 163 centiméterével is szűkösen fértem volna el, de a párom magassága teljesen lehetetlenné tette, hogy mi egészen Olaszországig ott üljünk. A nővéremékkel egy sorban viszont ott volt a megoldás két üres hely képében. Átültünk bár félő volt, hogy nem maradhatunk ott mivel a buszunk első megálló helyén voltak még felszállók, és az ő foglalásuk szólt oda. Bíztunk benne, hogy toleránsak lesznek, és megértik a dolgot, és nem jelent nekik gondot a velünk való helycsere. Szerencsére megtarthattuk a helyünket az utazás során végig.

 Ennek ellenére sem mondhatnám, hogy kényelmesen utaztunk, de a hely ahová tartottunk kárpótolt minket mindenért. Idegenvezetőnk a Velencei kalmár című film lejátszásával igyekezett Velencére hangolni a társaságot, de én azt gondolom, hogy sokakat csak az alvásban akadályozott meg. Amikor rájöttem, hogy a filmtől aludni úgy sem tudok inkább bekapcsolódtam és végig néztem. Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz.

Az utunk Ausztrián keresztül vezetett. Pár óránként megálltunk pihenni illetve egészségügyi szünetet tartani. A benzinkutak mindenütt tömve voltak. Kicsit úgy éreztem, hogy a fél világ Velencébe tart. A mosdók megközelítése szinte lehetetlen küldetésnek számított.

A reggeli órákban értünk végül Punta Sabbioniba, ahol az idegenvezetőnk a buszon összeszedett pénzből megváltotta a hajójegyeket. Itt szálltunk le végül a buszunkról, és vette kezdetét a kalandunk.

A kikötőhöz körülbelül egy kilométeres séta után érkeztünk meg. Mindenfelé csoportok várták, hogy hajóra szállhassanak. Egy olasz férfi származását nem meghazudtoló habitussal irányította a beszállást. Türelmetlenül várta, hogy a mi utazási irodánk csoportjai is mind megérkezzenek. Nála türelmetlenebbek már csak mi voltunk. Hűvös volt a reggel és előttünk sorra indultak el a hajók olyan csoportokkal, akik többsége jóval utánunk érkezett.

Körülbelül háromnegyed óra várakozás után mindenki a helyszínre ért, és megkezdődhetett a beszállás. Apollo nevű hajónk lassan elhagyta a kikötőt, és elindult szigettúránk első állomására a Burano szigetére.

Burano mesébe illő sziget. Színes házai határozzák meg egyértelműen a hangulatát.  Minden ház más színű, és tulajdonosai nem maguk rendelkeznek a ház festéséről. A legenda szerint régebben ez különleges megoldás a hajókat segítette abban, hogy visszataláljanak a szigetre. Kis utcáin barangolva tömegtől mentesen élvezhettük a velencei hangulatot. Apró üzletek és kávézók övezte lagúnák gyorsan a szívünkbe lopták magukat. Az olasz mentalitás is több esetben mosolyt csalt az arcunkra, mivel a sziget lakói kendőzetlenül az utcán szárítják a ruháikat. Másfél óra sétálgatás, vásárolgatás után elindultunk vissza a hajónkhoz. Bíztunk benne, hogy nővéremék ekkor már szintén ugyanezt teszik. A nézelődés közben ugyanis sikerült elveszítenünk egymást. A kedves kis utcák olyannyira magával ragadtak bennünket, hogy egyszer csak eltűntek a szemünk elől. Szerencsére azonban a hajónál valóban újra megtaláltuk egymást.

A következő állomásunk Murano szigete volt. A hajó utat ezúttal a fedélzeten töltöttük el. Nagyon hideg volt, de lévén hogy először láttam a tengert szerettem volna egy kicsit élvezni a látványt. Szerencsére a párom hajlandó volt megfagyni egy kicsit a kedvemért.  Így a tűrés határunk végéig a fedélzeten maradtunk. Apollo mellett másodpercenként száguldottak el őrült vízi taxisok. Nem mindennapi technikával lavíroztak a vízi utakon. A tenger mellett ezt is érdemes volt fentről nézni.

Muranora érve ellátogattunk egy üveggyárba, ugyanis a sziget az üvegkészítéséről híres. Egy mester tartott nekünk rövid bemutatót. Előadásán tudván hogy magyar csoporttal van dolga megcsillogtatta az országgal kapcsolatos ismereteit tehát nem maradhatott ki a gulyás és Ciccolina sem. A csoport előtt készített egy díszes palackot és egy ferrari lovat is. Érdekes volt valóban, de valahogy én még inkább maradtam volna egy kicsit Buranon. Mielőtt visszamentünk volna a hajónkhoz úgy döntöttünk keresünk egy kávézót, és ha már Olaszországban vagyunk iszunk egy capuccinot.  A hely, amit találtunk kárpótolt minket a kicsit kevésbé nívós programért, ugyanis végre leülhettünk egy kicsit ,és a szervezetünk is ordított már egy kis koffeinért. Az már csak gratis volt, hogy a kávézó mosdójánál sem várakozott senki (a nap folyamán ez volt az egyetlen ilyen hely). 

Visszatérve a hajóhoz már mindannyian tudtuk, hogy mi következik. A következő hely, ahol kiszállunk már valóban Velence lesz. A karneváli forgatagot mindannyian izgatottan vártuk. Közben a nap is kisütött. Egyre inkább éreztük, hogy nagyon jó döntés volt ez a kirándulás. 

Ahogy leszálltunk a hajóról már szinte magával is ragadott bennünket a karnevál. A rakparton árusok sora várt bennünket. Csodás maszkokat és ajándéktárgyakat rejtett minden egyes bódé.  Az árak is viszonylag barátiak voltak, tehát a rakparti sétát követően már mindannyian büszke tulajdonosai voltunk egy-egy velencei álarcnak és az otthoniaknak szánt hűtőmágnesek is a zsebünkben lapultak. Ahogy közeledtünk a Szent Márk tér felé egyre több jelmezessel lehetett találkozni. Pompás ruhákban jártak keltek az emberek sokasága közt. A hiedelmekkel ellentétben mi nem találkoztunk egy olyan jelmezessel sem, aki pénzt kért volna egy közös fotóért. Lehet, hogy csak szerencsénk volt.

Minél közelebb értünk a Szent Márk térhez annál nagyobb lett a tömeg is. A hidakon komplett forgalmi dugók alakultak ki annak ellenére is, hogy a forgalmat a rend büszke őrei irányították. Kiderült, nem csak a magyaroknál szokás árral szemben úszni. Ugyanis volt olyan is, akik babakocsival igyekezett a tömeggel szemben csatát nyerni. Átjutottak, de azért én ezt nem ajánlom senkinek.

Elhaladtunk a Sóhajok-hídja és a Dózse palota mellett is. Remélem lesz majd alkalom rá, hogy egyszer ezeket is jobban megnézhessük, de ezen a délutánon nem tudott volna senki rávenni, hogy a beálljak a több kilométer hosszú sorba. Inkább élveztük a napsütést, és bejártuk a teret a jelmezesek között.

 

Émile Ajar: Előttem az élet

Évekkel ezelőtt egy kedves barátommal könyvekről beszélgettünk.  Én, aki nagy szerelmese vagyok az angol romantikus irodalomnak, vitánk során bőszen pártoltam Jane Austen és a Bronte nővérek munkáit. Kedvesen meséltem Lizzy Bennett és Jane Eyre hányatott sorsáról és végül boldog beteljesült szerelmi történeteikről. Beszélgetőtársam férfi lévén csendben hallgatta végig kislányos lelkesedésemet a művek iránt, majd kért egy kis türelmet, és elhagyta a helyiséget. Egy könyvvel a kezében tért vissza. Kopott sárga borítóján fekete betűkkel a következő állt: Émile Ajar: Előttem az élet. Korábban soha nem hallottam még erről a könyvről, és a szerző neve sem csengett ismerősen. Megkért, hogy olvassam el. Faggatni kezdtem, arról hogy mire számíthatok, de ő a tőle már megszokott titokzatossággal, csak annyit felelt, hogy: segít visszatérni a valóságba. Akkor még nem értettem, hogy mire gondol, de később a könyv olvasása során egyre világosabbá vált, hogy mire célzott ezzel.

Még aznap este elkezdtem olvasni. Bekucorodtam a fotelembe, és várakozással telve kinyitottam a könyvet. A képzeletem szárnyán egészen Párizsig repültem, de ez a Párizs valahogy nem hasonlított arra a helyre, ahová eddigi olvasmányélményeim által eljutottam. Nem volt romantika, nem volt szerelem, sem művészet, sem idill.  Csak egy Mohamed nevű arab kisfiú, aki egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ahol Párizs romantikus arcát szintén csak a könyvekből ismerik.  Ez a hely Belleville, Párizs egy nem túl impozáns negyede. Stricik, prostituáltak, zsidók, bevándorlók és egyéb okokból a társadalom peremére kényszerült emberek gyűjtőhelye.  Mohamed azaz Momó enyhe iróniával valamint kendőzetlen, gyermeki őszinteséggel fordulva a környezete felé, saját szemszögéből mutatja be a helyet, ahol él és az ott élő embereket. A lehetetlent megkísérelve igyekszik szeretetre találni az őt körülvevő romlott világban. Mindezt úgy teszi, hogy hihetetlen könnyedséggel ad leckét mindannyiunk számára emberségből.

Momó egy prostituált nő gyermekeként jött a világra. Róla és Belleville hasonló „szerelmekből” született gyermekeiről, Rosa mama gondoskodott az úgynevezett „kurvagyerek-bömböldéjében”. A zsidó asszonyt, aki a háború előtt maga is prostituált volt, a környék örömlányai azért fizették, hogy gondoskodjon a gyermekeikről, és nyújtson menedéket a gyámhatóság elől. Rosa mama Momót azonban másként kezelte, ugyanis a kisfiút nem látogatta senki. Momó várta ugyan, de az édesanyja soha nem jött el hozzá. Az idős asszonyt tekintette az egyetlen családtagjának.  Kettejük kölcsönös ragaszkodása egymás iránt végigkíséri a történetet. A gyerekek ugyan jöttek-mentek a 6. emeleti lakásban, de ők ebben az erkölcsileg szennyezett világban, minden eszközt megragadva igyekeztek kitartani egymás mellett. Hogyan igyekezett elérni az asszony, hogy minél tovább vele maradjon a fiú, és hogyan gondoskodott Momó a beteg Rosa mamáról? El kellett-e válniuk egymástól, vagy megtalálták a módját, hogy ne szakadjanak el? A szerző szinte az utolsó oldalig nem ad választ az idős asszony és az arab kisfiú sorsával kapcsolatban felmerült kérdéseinkre.

Émile Ajar zseniális írói technikával és rengeteg megdöbbentő fordulattal folyamatos érdeklődést tart fent az olvasóban. 

A regény az érzelmek széles skáláját zongorázta végig a lelkemben. Főhősünk nyíltsága, gyermeki őszintesége  gyakran csalt mosolyt az arcomra, de sorsának buktatóit én is könnyekkel a szememben éltem át.  

Hogy igaza lett-e a barátomnak, akitől a könyvet kaptam, és visszatértem-e a valóságba? Azóta sem szeretem kevésbé az angol romantikus irodalom nagyjait, továbbra is kedvelem Párizs szerelemmel és művészettel túlfűtött oldalát, de Émile Ajar alkotása elindította az irodalmi érdeklődésemet egy teljesen más realisztikusabb irányba.

Émile Ajar: Előttem az élet
Émile Ajar 

Fordította : Bognár Róbert

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 236